Ma is látta.
Tegnapelőtt is. Ma elfordította a fejét, de magában csak dohogott, hogy miért csinálja ezt.
Hisz, meg sem ismeri már, hisz talán észre sem vette az utca forgatagában. Miért is vette volna észre? Ma nem kéregetett. Nem nézett az előtte elhaladókra.
Csak a csikkes hamutálakban turkált, és gyűjtötte a félig szívott szálakat, meg a majdnem elszívottakat is, minden darabot a zsebébe rakott, amire látott valamennyi kis esélyt, hogy maradt benne legalább fél centinyi dohány, egyetlen szippantásnyi.
Talán már az idejét sem tudhatja, mikor szívott el egy egész szálat. Egy megkezdetlent, egy érintetlent. A finnyásságát már évtizedek óta levetkőzte. Ez jól látható minden mozdulatán.
De ma mégis csak történt valami. Valami, amire nem volt eléggé felkészülve.
Épp a közértből jött ki, mikor megint belebotlott a férfibe. Szó szerint.
A bevásárlókosarára pályázott, illetve a benne lévő százasára.
A férfi egyenesen a szemébe nézett és mormolt valami alig hallhatót. Nem, nem tudta mit is mondhatott, vagy kérhetett, vagy szánalmat keresve, milyen pár szavas sztorival állt elő.
Csak a szemét látta.
Az áthatóan kék szemét.
Nem bírt másfelé nézni, nem bírta elfordítani sem a fejét, sem a tekintetét.
Csak a másodjára feltett kérdésre zökkent vissza, a bevásárlókocsijába kapaszkodott.
Szegény férfi azt hitte, hogy annyira nem akarja az asszony odaadni a százast, hogy úgy szorítja a fogantyúját, hogy majd belelilul a keze.
Ettől a felismeréstől már odébb is állt. Ha nem, hát nem!
De az asszony még percekig csak állt kocsija oltalmában, még nem bírt elindulni a parkoló felé. Az a kék szempár!
Azon az éjszakán sokat forgolódott barátságos, meleg otthonának hálószobájában. Nem bírt szabadulni a tekintettől.
Az a kék szempár világított a fejében, néma felkiáltójelként.
A tulajdonosára gondolt, így, hajnali három körül.
Odakinn lassan fagy, vajon, van fedél a feje felett?
Hogyan került ebbe a helyzetbe, vagy, ami sokkal érdekesebb: miért?
Bár a választ tudta a hogyanra, de a miértre csak találgatott.
Tudta, hogy börtönviselt, ugyanakkor tudta, azt is, hogy bárány lehetett a farkasok között, hisz egyszerű kis tyúktolvaj volt. Hol a száradó ruhákat szedte be a szomszéd udvaráról, hol a malacokat csente ki a koca alól, és volt olyan is, hogy egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen.
Aztán a börtönben töltött hónapok letelte után egyszer már csak nem volt hova hazamennie.
A fehér gyapjú feketévé vált báránylelkén. Sodródott. Próbálkozott a családdal, a gyerekeivel, az ifjúkori barátokkal, a meglopott szomszédokkal, de nem maradt senki, csak a szabadult cellatársak.
Persze kihasználták, mert legbelül megmaradt báránysága.
És az évek teltek. Minden ajtón bekopogott már, minden kilincset lenyomott már, minden levelet megírt már, de…… egy ajtó sem tárult fel előtte, és egy válaszlevelet sem kapott.
Így találta magát, egy márciusi kedd este, az utcán. Amikor már nem volt hova mennie.
Ennek körülbelül 10 éve.
A padon töltött koraesték kiölték a szeméből a fényt.
Érezni már nem sokat érezhetett, mert vannak dolgok, amiket csak érzések nélkül lehet túlélni.
Csábító semmit nem érezni, ha az érzések csak fájnak.
Persze telente van fedél a feje felett, a hajléktalanszállón mindig akad egy alvásnyi hely a számára is. Csak a nappalok lehetnek hosszúak, főleg nyaranta.
Ezen mélázott az asszony, hajnali három körül, a miérten elmélkedve.
Aztán a napok csak teltek, hetek óta nem látta a férfit, már szinte nem is gondolt rá, és persze a sok tennivaló elvitte a gondolatait a saját élete felé.
Több hónap is eltelt, karácsonyra készült az egész világ. Az asszony is.
Épp két cekkerrel fordult ki a pékségből, amikor újra meglátta a férfit.
Elnyűtt nagykabátban, ujjatlan kesztyűben, egy rámás dobozzal állt a pékség meleget adó bejárati ajtaja előtt. Óránként kiment egy alkalmazott elküldeni, de a csábító meleg és a kenyér illat mindig visszahúzta az ajtó elé.
Az asszonyra nézett és nyújtotta a koszos kis dobozkáját.
A nő csak bámulta. Mint általában mindig, amikor csak meglátta.
Annyira nem tudta, hogy mitévő legyen, hogy már szinte kínossá vált a farkasszemnézés, így egy gyors mozdulattal a férfi kezébe adta az egyik szatyrát, ami tele volt illatos péksüteményekkel.
A férfi zavartan megköszönte és szinte azonnal odébbállt a zsákmánnyal.
Az asszony már nem ment vissza, hogy újra vásárolja a cekker tartalmát, csak szép lassan elindult a karácsonyi forgatag közepette.
Mosolygott. Belül is.
Hisz a férfi szemében anyját látta, a rég elvesztett édesanyát, akinek pont olyan sugárzóan kék szeme volt, mint a férfinak. Teljesen azonos szemállással és éllel, egyforma szemöldökívvel.
Emlékezett rá, mikor kislányként együtt horgásztak a tavon.
Eltelt harminc év. Anyját eltemette, a hajléktalanon nem tud segíteni, de akárhányszor látja a férfit mindig a szemébe néz, hogy hadd fürödjön, ha csak abban a néhány másodpercben is, újra, anyja tekintetében…
Madarász Ildikó
