Ám aki szívesebben “küzd” egy picit, és gurul le a partig (a gurulás mondjuk Veszprémből-Balatonalmádiba értendő) annak csodás látványban lehet része.
Vegyük tehát a Veszprém-Balatonalmádi útszakaszt. Az Almádi úti lámpás kereszteződéstől Szentkirályig szabadon szárnyalhat az ember, (vagy annak lánya) szinte tekerés, megerőltetés nélkül bámészkodhat, vagy biccenthet együtt érzőn a szembejövő, sokszor levegőért kapkodó bicajos társaknak.
A lejtőn végig felfestések jelzik a már megtett út hosszát, így büszkén, vállat kihúzva ülhetünk tovább a nyeregben, mondván “sima úgy ez a biciklizés”.
A szentkirályi lámpás kereszteződésnél hang nem jelzi a szabad utat, így erős napsütésben nem érdemes elbambulni (különben sem).
Szentkirályszabadja hatalmas kapuval jelzi, hogy örül nekünk, majd elgurulva (igen, még mindig nem kell tekerni) a kellemes felfrissülést nyújtó ivókút mellett (jé, eddig meg sem szomjaztunk) egy kedves szöveg jelzi az úton, hogy visszavárnak, és megköszönik, hogy a bringautat választottuk.
Innentől valami csodás táj és panoráma tárul elénk. Csak úgy suhanunk a zöld mezőn keresztül, egy éles kanyar és szinte már lent is vagyunk a völgyben. Itt egy biciklis barát hely is fogad minket, kellemes kínálattal, és csodálatos környezetben.
Balról bárányok, kecskék, később tehenek, lovak legelésznek (nyugi, elkerítve) és az ember úgy érzi magát, mintha lejött volna a térképről. És milyen jól tette.
Csodás házak, csárdák, borospincék csalogatnak, és egy szempillantás alatt Balatonalmádi legszebb részén találja magát az ember. Szerintem itt sokan térnek le a kijelölt kerékpáros útról és gurulnak tovább bátran a Martinovics úton.
Jön a piac, a szökőkút, majd kénytelenek vagyunk ölbe venni és az aluljárón lecipelni a járgányunkat, mert sajnos nem gondoltak ránk még egy rámpával sem…
Lépcsőn le, lépcsőn fel, meg is jöttünk a strandra. Ahol bár a kapun jelzik, hogy “bicaj tilos”, a tároló mégis a strandon belül van, tehát pár métert kénytelenek vagyunk betolni. Érdekes helyen van a tábla…
Természetesen nem kötelező a strandolást választani végcélnak, sokan megállnak fagyizni, vagy nézelődni a szoborparkban, a teniszpályánál, netán az aluljáró galériájában.
A feltöltődés után azonban nem lehet halogatni, haza kell jutni.
Ismét bringa a kézbe, lépcsőn le, lépcsőn fel, piac, egészségház és az első meglepetés. Ez bizony meredek. És ez csak fokozódik a Martinovics utcában, onnan pedig egészen a “szép házas részig”. Egész másképp néz az ember a világra suhanás, és izomból tekerés közben.
Néhánya feladják, lepattannak, inkább tolják.
A csárdákig kell csak kibírni, utána egy nagyon kellemes lejtő adja vissza az oxigénnél együtt a lelkesedét.
Gurulunk, suhanunk nagyokat lélegzünk a farm “illatból”, és beérünk a hűsítő lombok közé. Kell ez, mint egy falat kenyér. Apropó, nah itt már szomjas az ember. Levegőre, vízre, új izomzatra és egy teleportáló gépezetre, mely a kényelmes kanapéjába repíti az embert. Dehogy. Ennél kemény fából faragtak minket.
Hipp-hipp a már említett bringabarát vendéglátóhelyen vagyunk, ahova tényleg érdemes betérnie a fáradt vándornak.
Ígérem, innen már csak egy kemény domb van, ahol még egy szomorú emoji is fel van festve, de amint megvan az éles jobbos teteje, már látni Szabadit és érezni a veszprémi levegőt.
Fel a falun, még egy kicsit, még egy kicsit, és már kint is vagyunk a kereszteződésnél, ahol nem a legszabályosabb módon átsuhanunk az úton, és vissza is tértünk a bicajútra. Itt újra látjuk a megtett út felfestéseit, és számolhatunk vissza a veszprémi kereszteződésig.
Most mi vagyunk azok, akik sejtelmesen mosolyognak a gyanútlan, szemből érkezőkre, hiszen mi már tudjuk, mi vár rájuk.
Hogy hogy mi? Egy kellemes próbatétel. Amatőrök, vagy újratanulók számára kiváló, a profiknak pedig nyilván kellemes bemelegítés ez a röpke szakasz.
