Szóval, azt gondoltam, tudom, hogyan működik a társadalom körülöttem – míg nem nőttem fel! Míg nem nőttem nagyra! Az átlagnál is nagyobbra. Sokkal nagyobbra! Az a sok süti…
Anya nem tiltott, apa nem szólt rám, én meg először észre sem vettem. Csak azon kaptam magam, hogy nem kapok magamra miniszoknyát, aztán meg divatos bikinit, majd csípőnadrágot.
Persze láttam én, hogy magasabb vagyok, mint Zoé, de azt hittem, a magassággal együtt a több súly is jár…
Aztán rá kellett jönnöm, hogy tovább nem csaphatom be magam, duci vagyok. És ezt ki is kell mondanom. Legalábbis magamnak. Mástól nem tűröm el, de magamnak be kell végre vallanom. És miután bevallottam magamnak, valahogy a világ kitisztult. Felszállt az a bizonyos köd, vagy felszívódott a hályog a szememről. DUCI VAGYOK!
Ezzel a felismeréssel persze egy csomó mindenre magyarázatot is kapok.
Ilyenek például, hogy miért nem csókolóztam még, hogy miért nem hívott még el egyetlen fiú sem randira, hogy miért van olyan sok vékony barátnőm, hogy miért mindig én vagyok az alibi – pedig azt hittem, “jófejségből”, de rá kellett eszmélnem, hogy esélytelenségem okán. Valahogy kicsúszott a kezemből az irányítás. Már, ami a súlyomat illeti.
És mit tesz egy kamaszságból is kinőtt lány a felismeréssel a tudatában? Persze, hogy fogyózni kezd! Ahogy én is. Eszeveszett sebességre kapcsolva! Hat kiló mínusz két hónap után! Persze, hogy megünnepeltem egy zsíros libacombbal. Olyan jól esett, hogy szinte hallottam, ahogy elzáródnak az artériáim! A gyeplő a libacombbal ismét tovatűnt a kezemből! Hat le, kilenc fel!
Lassan be kell látnom, hogy nem születtem madárcsontúnak, nem születtem filigránnak, nem születtem gyors anyagcserével, nem vagyok sportos, nem vagyok légies, nem vagyok fegyelmezett, nem vagyok következetes, nem vagyok…
Szóval, duci vagyok. A duciság minden átkával és áldásával. Bár az áldáson még gondolkodnom kell, hogy mi is az, de biztosan lennie kell annak is, mert minden mérlegnek két oldala van, akkor is ha egy elkeserítő élethelyzet nem engedi láttatni a halandókkal. Jelen esetben velem.
A férjhezmenős álmaim egyre halványultak.
A fodrok leomlottak az elmémben. Álmomban a vakító fehér is átalakult tojáshéjszínűvé, a fátyol apró virágokra a hajamba, és a fehérnemű is már mindenképp alakformáló a dögösen szexi helyett. De hogy változtassam meg a herceget? Aki majd egyszer felfigyel rám, szemez velem, megszólít, megismer, megkedvel, majd megszeret, aztán félreért, megment, elhagy, bevall, kibékül és megkér!?
Lesz olyan, aki annyira szeret, hogy megnő a szíve a háromszorosára és szinte eltöri az oldalbordáit?
Lesz olyan, hogy nem csak akkor vesznek emberszámba, ha csalódnak bennem, ha viszonyítási alap kell, vagy utolsó esély, a sorban a ZS variáció, vagy partner egy művészfilmhez, mert mindenki más elfoglalt?
A ducikat is elveszik, ugye? És nem feltétlen Kvazimódó!
Mert jó lenne hinni, hogy vannak olyan fiúk, akik nem csak a plusz kilókat látják rajtam, hanem kicsit beljebb is néznek, a duciruhám alá! Hogy meglátják bennem a meleg, barna szemű lányt a fehér ruhás álmaival, a vidám mosolyával, a jókedvével – ami szinte soha el nem hagyja – az Egyiptom utáni rajongásával, a főzőtudományával, a romantikus verseivel.
Az emberek boldogok vagy boldogtalanok. Középút nincs! Csak rajtunk áll, hogy melyikből válasszunk többet.
Én úgy döntöttem egy szombati káposztaleves kanalazás közben, hogy a boldogból választok többet. Mert választás az mindig van! Még nekem is, a “ducilánynak”
.
Boldog vagyok, mert más vagyok! Boldog vagyok, hogy bármikor változtathatok! A hozzáállásomon mindenképp! Boldog vagyok, mert Zoé már húsz éve a barátnőm. Boldog vagyok, hogy látom a boldogságát! Boldog vagyok, mert én lehetek az első koszorúslánya és talán a csokrot is én kapom el!
Boldognak kell lennem, mert nincs okom panaszra.
És mi van akkor, ha 46-os a ruhaméretem? Az égvilágon semmi!
Legfeljebb nem a gyerekosztályon vásárolok, mint a többiek. Tíz centivel hosszabb a szoknyám az átlagnál, nincs csípőnadrágom, és a fürdőruhám egyberészes.
Ennyi a különbség!
Ja, és a határidőnaplóm! Azért, mert az nekem nincs. Beosztásokkal nem kell foglalkoznom, időütköztetések nincsenek az életemben, és soha nem kell felírnom az épp aktuális hódolóim nevét, mert folyton összekeverem.
Én biztos vagyok abban, ha egyszer valaki elsőként engem hív moziba, eljön értem a házunkig, és rám figyel ha beszélek …. hát, annak a nevét soha nem fogom elfelejteni, csak talán a popcornt a film közben, mert a fiú gyengéden megfogta a kezem…
Madarász Ildikó
