Elegem van, mert melegem van. Mindazonáltal pedig ki vagyok borulva, mert már megint nincs mit levennem, hogy a fennálló stációt megszüntessem.
Nyár van ezerrel a Balatonnál. A víz 27 fokos, az aszfalt 57. Már a kutyusok mancsára is vigyázni kell, mert igen komoly sérüléseket okoz nekik a forró aszfalt.
Melegem van!
A plázában bezzeg jó a klíma, és elindultak a nyár végi leárazások is, de az izzadó testek nehéz szaga rányomja bélyegét a klimatizálásra.
Legalább a vízben jó. Mindig jó. Bár én igazán reggel szeretek lemenni egyet úszni a tóba, mert ilyenkor olyan érzésem van, hogy nekem van a legnagyobb medencém a környéken, hisz enyém az egész Balaton. Reggel fél hétkor biztosan.
Nincsenek mozaik szőnyegek a part mentén törölközőből, nincs vattacukor árus – és főtt kukorica, meg fagyi, kürtös kalácsos – hiányzó képi elem a vizibicajosok garmadája is.
Csak én és a víz. Ha igazán szerencsém van, akkor egyetlen egy kutyát sétáltató és fürdető sincs a közelben. Bár már lassan négy éve tervezgetem, hogy megint átúszom a Balatont, de valahogy mindig csak ilyenkor jut eszembe, amikor a langy meleg vízben lubickolok. Pedig sokkal-sokkal előbb eszembe kéne jutnia. Mondjuk novemberben. Amikor van még jó fél éve az embernek, hogy rá és felkészüljön. Mert így tényleg csak lubickolok, meg tempózom nagyjából 50 métert és kifulladva lebegek újra a víz felszínén elhatározva, hogy akkor majd jövőre.
Melegem van!
Azt is ma hallottam a rádióban, hogy vége a dinnye szezonnak, mert a tavaszi szokatlan meleg, illetve a mostani nagy melegben leszüretelték az összeset úgy, hogy én eddig még csak kétszer ettem. Jó lesz belehúznom, mert a végén a dinnyeszezon úgy átsüvít rajtam, hogy egyetlen egyszer sem ettem betegre belőle magam, ami egy „rendes” nyáron akár négyszer-ötször elő szokott fordulni.
Melegem van!
Pedig én szeretem a nyarat és az elejét nagyon élveztem is, de már áhítozom egy kis szélviharra, ami kifújja a párás meleget, egy kis zuhéra, ami legalább két napig tart, a borult égre, hogy ne szívja a nap két nap alatt sárgára a hajamat. Jó lenne egy kis lehűlés, hogy végre kialudjam magam. Nyűgös vagyok és nincs kedvem semmihez, csak lézengek és várom a megváltást.
Már kezdem érteni azt is, miért volt Kovács Katinak akkor sikere 1972-ben, amikor a legnagyobb kánikulában elénekelte az Add már uram az esőt! című slágerét. És láss csodát, másnap zuhogott!
Talán szólnunk kéne neki, itt az ideje újra mikrofont ragadnia!
