Hétvégén szellőztettem az elrakott ágyneműinket. Nálunk az ágyneműtartó egy része tárolóként is funkcionál. Tehát ebben a részben, miközben kicsit elkezdtem pakolászni, megtaláltam egy nagyobb dobozt. Először meglepődtem, aztán igen-igen elkezdtem mosolyogni.
Ebben a csizmás dobozban tartom a szerelmes leveleim egy részét – a páromét nem, azt másikba tettem. Felnyitottam a doboztetőt és megláttam a levélkötegeket. Szépen sorba rakva, szalaggal átkötve, ott sorakoztak. Ott sorakoztak valahányan, a szerelmeim tollal írt emlékei.
Kivittem a csizmás dobozt a teraszunkra és kibontottam az első masnit. Egész hétvégén olvastam. Olvastam és mosolyogtam. Olvastam és sóhajtoztam. Olvastam és könny szökött a szemembe. Olvastam és hüledeztem.
Milyen kis hülye voltam! Milyen ostoba! Milyen boldog és szomorú! Milyen infantilis és milyen érett. Mennyire szerettek és hogy gyűlöltek! Voltak levelek, amik olvasása közben még most is rosszul éreztem magam, de azért eltalált az érzés inverze is, mert akadt olyan írás is, amivel nem tudtam betelni.
Nagyon tanulságosak ezek a levelek. Sokszínűek, és mind más. Mindenki máshogy szeretett. Mindenki másért szeretett.
Az SMS, chat, e-mail, mobiltelefon, facebook világában üdítő érzés kézzel írt leveleket olvasni, ami megmarad egy életen át. Ki, hogy vall szerelmet, ki, mennyire adja át magának az érzést, ki az, akitől mosoly húzódik a szájra és ki az, aki csak közhelyeket ír.
Bár a szerelem az idők kezdete óta ugyanaz, csak más a tolmácsolás, és nekem megadatott, hogy szerelmeim megmaradtak örökre. Ebben a csizmás dobozban.
Olvastam kis, lopott pillanatokban, olvastam vacsi után, vagy helyett. Tudni akartam a miérteket, a hogyanokat, tudni akartam, amit senki más nem tudhatott. Csak én, akinek a levelek szóltak. De már nem az vagyok, egyetlen sejtem sem az már.
A 30 év alatt minden sejtem kicserélődött, minden molekulám annak a régi énnek az ük-ük-ükunokája, a hajam, azóta már métereket nőtt, még a lábam is két számmal nagyobb, de valahogy azért mégis én maradtam. Bár a defektjeimet már kinőttem, és sokkal okosabb vagyok – talán bölcsebb is – már le tudom vágni a körmöm a jobb kezemről is, és mégis hatottak rám ezek a levelek, a zsigeremben éreztem önmagam.
Miután végeztem az olvasással, minden fiút meg akartam nézni. Ma. Kivé váltak az én szerelmeim, hol boldogok, kivel, kik lettek, már férfiként. Szinte mindenkit megtaláltam. Azt nem tudom, boldogok-e, elégedettek-e, vagy teljesültek-e álmaik. A mosolyukat látom a fiaikkal, lányaikkal egy erdei kiránduláson, vagy a bogrács mellett, de mivel ők sem azok már, akik velem voltak, így maradt a fénykép csalóka illúziója.
Vajon ők emlékeznek még rám? Tudják, hogy mit írtak? Emlékeznek a boldogságunkra, a nagy vitákra, a hisztikre, az együtt töltött időre? Szerintem páran biztosan. Szerintem akad olyan, aki soha nem felejt el, és egészen biztos vagyok, hogy akad közöttük olyan is, akinek fogalma sincs, hogy ki is vagyok.
És akkor elővettem egy másik dobozt, ami szintén tömve volt levelekkel. A párom írta nekem két éven keresztül. Kíváncsi voltam ezekre is. Erre is ráment egy hétvége. Amit nem értettem, azt most megkérdeztem, amitől nevetnem kellett azt felolvastam, ami akkor bántott, már tudom a miértjét, jót szórakoztunk a leveleken és örültem, hogy még megvannak.
De mi lesz a fiainkkal? Nekik nincsenek szavakkal tömött borítékuk, legfeljebb a telefonjukban eltárolt üzik, fél szavak, chat-tek, nem is érzik hiányát, hisz ez már egy új világ.
Nekem viszont megvan a múltból egy szelet, szerelmes levelek formájában.
