Figyelte a hulló leveleket, nézte a hullámzó, zöld vizet, látta a távolban a tajtékokat.
Izgatott volt. Feszült. A tenyere izzadt. Az ajka felett is megjelentek az első izzadság gyöngyök. Papír zsebkendőért nyúlt, hogy óvatosan, a felkent krémre vigyázva, a halvány rúzst kikerülve, leitassa azt. Fájt a mozdulat, mert tegnap még kozmetikushoz is elment, de elfelejtett szólni a lánynak, hogy a széltől kifújt szája épp most gyógyul, és így a bajuszgyantával együtt lejött a felső hámréteg is.
Zavarta a vörös kis bajuszkája. Arra gondolt, hogy talán máskorra kéne megbeszélni, szólni, hogy valami közbejött, de csak elmosolyodott, hogy mi lenne az indok. Maga sem hitte el, hogy itt van, de belül dübörgött a megerősítés, hogy: csak várj!
Tavasszal már negyven lesz. Három lánykája van, apa nélkül nőttek fel, a volt férjét több mint egy évtizede temették. Hirtelen szakadt rá az ég, az építkezés elején, három apró gyerekkel. Az idén ősszel úgy döntött, elég volt. Élni kell, megragadni a pillanatot, ő még fiatal, tettre kész, most már erőteljes, ölelő férfikarra vágyik.
Eddig elvitték a hétköznapok, a nyarak, a nyaraltatások, a lányok körüli teendők, a lecke kikérdezések, a fegyelem fenntartása. Neki apának is lennie kellett. Csak az éjszakák tűntek hosszúnak, amikor nem a munkától ájultam esett az ágyba, mikor gondolkodni is volt ideje. Ekkor zuhant rá a magány. Nem volt kivel megbeszélni Zsófi továbbtanulását, vagy Zita csínytetteit, egyedül kellett döntenie mindenben. Az évek alatt aztán már beletanult.
Most idegesen járt fel és alá. Nézte a hulló faleveleket. Egy férfira várt.
“Később kellett volna lejönnöm, neki kéne várnia rám. Olyan vagyok, mint egy kis csitri. Nem mindegy, hogy ki érkezik előbb? Persze, hogy nem! A fiúnak kell a lányra várnia. Fiúnak? Hisz már 45 éves, én is 39 vagyok. Úristen hogy nézhetek ki ezzel a vörös sebbel az orrom alatt? Kiábrándító. De talán nem ez számít, már nem vagyunk fiatalok. Jaj, csak legyek már túl rajta!” – cikáztak a gondolatok a fejében.
A neten regisztrált egy társkereső portálon, ott talált rá, vagy inkább akadtak őreá. Már beszéltek telefonon. Órákat diskuráltak, elolvadt a férfi hangjától. Egy ideig még érdekelte, hogy néz ki, de mára nem nagyon izgatta. Most őt várta, az ismeretlen ismerőst, de csak a levelek hullottak a fáról.
“Talán el sem jön, mert meggondolta magát, csak szavak voltak, amit minden nő hallani akar.”
Ekkor befordult egy nagy, fekete autó. Biztos volt benne, hogy ő az, mert a Balaton partja őszbe fordulva kihalt, csak a sirályok visítottak a szélben.
A 39 éves szíve a torkában dobogott. Újra fiatal lány volt, csillogó, fürkésző szemmel, remegő lábakkal, a várakozás minden örömével és fájdalmával.
Az ajtó azonnal kinyílt, a férfi kiszállt a kocsiból, majd elindult felé.
“Mariann? Ugye te vagy az?”
A nőnek majd szétszakadt a mellkasa a sok mondanivalótól, de minden szó benn maradt. Talán életében először nem találta a megfelelő szavakat, és már nem megúszni akarta az estét, hanem megélni pillanatot.
