Reggelente, abban a félálomszerű, ködös, álomittas, ébredés utáni mosolygós állapotban mindig eldöntöm, hogy aznap jó napom lesz. Két lusta nyújtózás közt kicsit behúnyom a szemem és végigmondok egy kis mantrát, mostanra jól bevált koreográfia szerint.
Olyasmiket, hogy puszta boldogság csupán arra ébredni, hogy élek, és hogy ma jó dolgok fognak történni velem, hogy nem állok le problémázni az akadályoknál, meg hogy vannak bár terveim, de rugalmasan kezelem a változásokat, amiket az élet kiszámíthatatlanul elém sodor úgyis.
Hosszúra engedtem, de azért kezdtem ezt mesélni, mert ennek a kis mantrának az egyik eleme az, hogy észreveszem a szépséget az ízekben, színekben és illatokban. Ezek mellett az apró csodák mellett többnyire anélkül sétálunk el, hogy feltűnnének, amikor pedig reggel tudatosítjuk, hogy majd figyeljünk rájuk napközben, az agyunk valahogy rááll a dologra, mint egy klassz alkura, és egész nap a jó dolgokra fog koncentrálni. Tessék kipróbálni, működik.
Bár tipikus négyévszakos vagyok, az ősz titkos kedvencem: a szeptember vége, október eleje a leggyönyörűbb fényekkel aranyozza a már egyébként is színes ruhába öltöző tájat. Az őszi erdő illata pedig a legkifinomultabb parfümnél is jobban elvarázsol. Ez a szombat talán egyike az utolsó szépséges, nyugodt, napsütéses őszi hétvégéknek, így a hajamat cibáló szél és a sportos 14 fok ellenére úgy döntök, spontán leruccanok a Balcsihoz kicsit, élvezni az ízek-színek-illatok szentháromság csodáit.
Fogom a fényképezőgépem és úgy döntök, hasonlóképp fogok nekiindulni a felfedezésnek, mint ahogy egy idegen országban, ismeretlen helyen tenném: a belső iránytűmre hagyatkozom, különösebb úticél vagy terv nélkül és igent mondok a dolgokra, amik szembejönnek velem. Talán magától értetődőnek tűnik, de ez csodálatos módja annak, hogy újra beleszeressünk a bennünket körülvevő jól ismert környezetbe.
Veszprémből indulva első állomásom Paloznak lesz, ahol azonnal bele is futok egy falunapba. Rengetegen élvezik a kora őszi napsugarakat, bográcsokban különböző finomságok rotyognak, és persze a borospoharak is mágikus módon folyton újratöltődnek. Egyelőre a hangfalakból szól a muzsika, de a későbbre várható élőzenéhez már előkészítve várakoznak a hangszerek az egyik kerítés mellett.
Paloznak után Csopak felé veszem az irányt, hogy kicsit napfürdőzzek a parton, majd tovább indulva a rádióban hallom, hogy Füreden Murcifesztivál van. Murci?! Mi a bánat az a murci? Az én kiváncsiságomat aztán nem bonyolult felpiszkálni, és mivel történetesen éppen úgyis Balatonfüred felé tartok, útba ejtem hát az egyik pincét.
Itt kiderül, hogy a murci valójában a must és az újbor közti átmenet, a magas cukortartalom miatt még meglehetősen édes-bájos ital. A fehér és vörös murci mellé finomságokat lehet harapni, miközben kellemes élő jazz zene segíti a kora délutáni bódulást, és még szőlőtörkölyt is lehet csömöszölni. (Igen, ezen most én is röhögök.)
A murcik után Sajkodon kötök ki, azon kevés balatoni helyek egyikén, ahol még háborítatlanul lehet élvezni a tópart természetességét, strandok, elkerített magánterületek és nagyobb embertömegek nélkül. Konkrétan ezen a délutánon csak én vagyok. Előttem karnyújtásnyira csillog a hosszú nyár után felfrissült, kristálytiszta víz, a fák alsó ágai benne csüngenek, a szél susog a levelek között. Idill.
Sajkodot elhagyva visszatérek a 71-esre és Örvényesen áthaladva egy feliratra leszek figyelmes: “I. örvényesi káposztafesztivál”. A paloznaki falunapok és a füredi murcifesztivál után egy kis káposzta, hát miért ne, gondolom, majd satufékkel leparkolok és kiváncsian elindulok felfedezni.
Az első káposztanapok egy maroknyi lelkes örvényesi lakost vonz, odaérkeztemkor épp a “Nád a házam teteje…” kezdetű nótát fújja a népi együttes, az üstökben halászlé és birkahúsos káposzta várakozik tányérokba kerülni. Bármerre nézek, valami ötletes káposzta dekoráció csal mosolyt az arcomra, a szervezők kitettek magukért, nehéz is otthagyni ezt a remek zöldségtársaságot.
Nekiindulok mégis, mintha sejteném, hogy Fövenyesen újabb csodák várnak: a helyi vitorlás suli rikító zöld vásznai mosolyognak felém a tóról, nád között szégyenlősen megbúvó csónakok kacsintanak rám és a tükörsima vízbe rozsdálló lépcsők hirdetik bátortalanul az elmúlás szépségét.
Egy gyors dörgicsei csendesülős (éljen Lovasi!) pihengetést követően Révfülöp kezd magához hívni, a nap állását tekintve aznapi utolsó állomásomként. Előtte még valahol félúton békésen legelésző bocikba és szürkemarhákba botlok, csak hogy újra elhatározzam: sosem eszem többet szép állatot.
Révfülöpre érve az út mellett észreveszek egy szerény kis táblát, Fülöp-hegyi kilátó felirattal, és hirtelen indíttatásból arra kanyarodok. Leteszem a kocsit, és elkezdek felfelé caplatni a lépcsőkön, gyökereken és köveken, és éppen abban a pillanatban, amikor a lélegzetemet keresgélve azon töprengek, mégis hol a búbánatban van már ez a kilátó, felbukkan előttem a fák között.
A lemenő nap fényei mindent aranyló ragyogásba vonnak, a tó különös, varázsos színt kap, a távolban pedig a tanúhegyek sziluettjei mutatnak kevéssé evilági szépséget.
Amikor Tótvázsonyon át a 77-es úton hazafelé veszem az irányt, egyszerűen nem tudok elég hálás lenni azért a sok váratlan, ám egyszerű szépségért, amit egyetlen délután alatt volt szerencsém átélni.
Hiába, na. Reggel eldöntöttem, hogy jó napom lesz.
Útvonal: Veszprém – Paloznak – Csopak – Füred – Sajkod – Örvényes – Fövenyes – Dörgicse – Révfülöp – Tótvázsony – Veszprém.
Egyed Melinda (mind-the-map.com)
