Ma is késik. Mindig késik. Már szinte az a nem megszokott, ha időben hazaér. De ilyen esetre a nő nem tud visszaemlékezni. Férje négyig dolgozik. Hatra ér haza. A munkahely fél órára. Másfél óra veszteség. Veszteség! Milyen jól illik ide ez a szó…
Zoltán elveszíti a józanságát, a gyerekek felé irányuló türelmét, elveszti csillogó, tiszta szemét, kedvességét, józan értékítéletét. Felesége pedig elveszíti azt az ember, akit 9 éve megismert. És neki fáj a veszteség! Minden nap fáj! Minden nappal egyre jobban fáj. Mert neki is nagy veszteség ez a másfél óra, amitől megfosztja az a sarki épület… nap, mint nap.
Társat veszít, segítő férjet, a gyermekek pedig: apát. A boldogságuktól lopja meg őket az a másfél óra.
De a nő már beletörődött. Azt mondja, már megszokta (na, ekkor, azért nyel egy jó nagyot, hogy a következő szóba bele tudjon kezdeni!), már nem nézi az órát fél öt, majd öt felé. Tudja, hogy hat előtt úgysem zörren a zár.
Mindenki azt mondja, hogy jó ember Zoltán: milyen kedves és segítőkész, hogy nincs egy este, amikor elmenne a haverokkal, még a focit sem szereti. És mindig milyen fess és ápolt, s lám, milyen jó férj, minden este leviszi a szemetet.
Zoltán tényleg mindig vasalt ingben jár – amit a felesége vasal – és tényleg nem megy el lumpolni éjjelekig a haverokkal – mert nincsenek barátai – és a szemetet is leviszi, mert erre az egy dologra magát jelölte ki felelősnek.
Hat óra. A vacsorát már elkészítette, a gyerekekkel már átvette az olvasást, a kisebbikkel megfejtették a matekot, a mosógép csendben duruzsol a csöppnyi fürdőszobában, már csak Zoltánra várnak. Negyed hét körül meg is érkezik.
Az előszobában lehúzza a cipőjét, a táskát a cipős szekrényre rakja, a zakó is lekerül a válláról, majd a mosdó felé veszi útját, könnyít magán. A forgatókönyv minden nap ugyanaz, csak ezek után lép be a szobába.
Csókkal üdvözli a nejét, a gyerekek is kapnak egy cuppanóst, megkeresi a napi hírlapot, olvas, majd vacsoráznak, aztán csendben lefekszenek.
Csak ne érezné minden nap, ajtónyitáskor, azt a semmivel nem összehasonlítható kocsmaszagot, azt az átjáró bűzt. Már szinte ettől felfordul a gyomra. És amikor hallja, hogy betér a mellékhelyiségbe, akkor oson ki az aznapi szennyesét összerakni, gyorsan a fedeles tartóba teszi. Tudja, hogy mindjárt a csók következik. Álmatag, bágyadt, de ugyanakkor vérágas szemekkel közelít felé, száját nyújtja, amit neki viszonozni KELL. Ilyenkor veszi a következő nagy levegőt. De mindhiába. Ajkaival érzi a vodka ízét. Máskor pedig a konyakét, felesét, rumét.
Próbál a szemébe nézni, kutatni valaki után, aki rég volt… keresi azt a pajkos tekintetűt, azt a tettre kész férfit, azt a szerelmes Zoltánt, aki egykor volt… de már csak a vérágak és a tompa fény jut!
A gyerekek már arrébb húzódtak, és anyjuk felé sandítanak. Anya alig észrevehetően bólint, int a lányok felé, akik nagyon halkan és csendben, puszit lehelnek apjuk arcára, majd gyorsan szétrebbennek. Nem mernek nagyon hangoskodni, mert apa fáradt, és ha apa fáradt, akkor ingerlékeny is, és mindenki tudja jól, hogy apát nem szabad felbosszantani, mert akkor apa kiabál és akkor anya mindig sírdogálni szokott a konyhában.
De ma Zoltánnak jó napja van, rá sem néz a gyerekekre, rögtön a napilapot kezdi lapozgatni.
Már nem beszélgetnek. Már nem kérdezi meg, mi volt a hivatalban, hogy telt a napja, kivel találkozott, mi jutott ma eszébe, mit főzzön holnap és van-e kedve a lányokkal kicsit játszani.
Mindjárt vacsora. Tegnap nem evett. Így (is) bünteti nejét. Ha valami történik, ha valami nem tetszik, amikor minden másnap előjön a féltékenységi fóbiája, akkor közli, hogy nem eszik, nem éhes. Persze, mikor már mindenki alszik, vagy alvást színlel, kimegy a konyhába és mindent hidegen, a fazékból, lábosból, merőkanállal gyorsan behabzsol. Ünnepi ebédek, vacsorák is zajlanak nélküle, ha az alkohol a vérében elérte a kritikus szintet. Ő ezzel demonstrál. Büntet. Megaláz. Semmibe vesz és duzzog.
De ma a vacsora is jól telt- hang és szó nélkül – a lányok már a kádban- „Istenem, talán nem túl hangosak!” – Zoltán a teraszon szívja a vacsora utáni cigijét.
A keze a homlokán – talán fáj a feje – és néz bele a sötétségbe. Issza az aznapi sörét, a jól meg-és kiérdemelt Soproniját. A másik még a frigóban pihen. Most indul le a szeméttel. Komótosan, ráérősen battyog le a negyedikről. Pont arra elég ez az idő, hogy a lányok még egy utolsót fussanak a szobákban, hogy még pár kedves kacajt hallassanak, egy kicsit még vitázzanak az anyjukkal, hogy holnap melyik szoknyát vegyék fel, aztán ágyba dughassa őket, kedves jó éjt puszik közepette.
Nem kapnak és nem is kérik apától a puszit! Ő nem mesél esti mesét, ő nem csiklandozza őket játékból, nem veszi a nyakába őket, nem játszik velük Lotti Karottit, ő nem tanul velük környezetet…
Zoltán JÓ ember. A hivatalban mindenki kedveli. A feladatát jól végzi, a hölgyekkel kedves és előzékeny, mindig lehet rá számítani.
De Zoltán alkoholista! Nem a fejszével rohangálós, nem a verekedős, nem a sárbanfekvős.
Zoltán öltönyben jár, nyakkendővel és a lelki terror nagy művelője, aminek a családja issza meg a levét.. Négytől fél hatig veszti el emberségét. Naponta. Családja csendben tűr.még egy kis ideig!
Madarász Ildikó
