Levél Bujtor Istvánnak!
Bajban vagyok a megszólítással. Írnám, hogy művész úr, de biztos kapnék egy nyaklevest és azon a jellegzetes, mély, ugyanakkor karcos hangján meg is jegyezné, művész úr a te nénikéd.
Szóval azért ragadtam tollat, hogy megírjam, piszkosul hiányzik. Képzelje, bármikor járok a Balatonnál, mindig a vizet kémlelem.
Hátha.
Hátha feltűnik a Rabonbán. Kihajózna egészen a balatonfüredi mólóig, egy elegáns mozdulattal rádobná a kötelet egy kőtuskóra, aztán kilépne a partra és azt mondaná, volt egy kis dolgom a túlparton, de amúgy mi újság srácok?
Több mint tíz éve hiába várjuk a Rabonbánt. Hiába várjuk, mert a sors kegyetlen volt, nekünk pedig megint maradtak a könnyek és az emlékezés. Pedig ha kegyesebb, májusban a 78. születésnapját ünnepelhetné.
Önt ismerve, a Balatonnál. Az imádott tihanyi házban a családdal és a haverokkal Füreden. Biztosan az évadnyitó vitorlásversenyt is megnézné, sőt, talán el is indulna rajta. Hiába, ha szél van, menni kell.
Amikor a nyolcvanas években néztük a verekedős filmjeit, még azt hittük minden örökké tart. Örökké ott lesznek a Mercedeses nyugat-németek és a Trabantos keletiek. Örökké ott lesz a kemping is, meg a lángosos bácsi. A naplementék, a lopott csókok, a gondtalanság.
És örökké ott lesz nekünk Ötvös Csöpi is, a baseballsapkás magyar hős, aki lepofozza a rosszfiúkat.
Azóta a nyugat-németek és a keletiek már együtt mennek Mallorcára, a kemping bezárt, a lángosos bácsi meghalt, és a lopott csókok is elmaradtak. És Ötvös Csöpi sincs már.
Rosszfiúkból viszont ma is akad.
Azért ragadtam tollat, hogy megírjam, piszkosul hiányzik. Sándor Mátyásként is. Pedig ott fel sem emelte a kezét és egyáltalán nem repültek halomba a gonosztevők. Mégis. Sokszor az volt az érzésem, hogy Verne Gyula tévedett. Ő nem Sándor Mátyásról akart könyvet írni, hanem Bujtor Istvánról. Ritka, hogy valaki ennyire azonos egy szereppel.
Biztosan hallott róla, szegény Bud Spencer is már az égben püföli a rosszban sántikálókat és ott főzi a jó kis hagymás babot is. Talán már találkoztak.
Képzelje, mikor Budapesten járt Terence Hill, szinte megbénult a belváros. Mindenki őt akarta látni. És nem csak a negyven felettiek. Igen, tudom, ezek még valóban szórakoztató filmek voltak. Nem volt digitális technika, meg őrületes hanghatások, meg 3D, mégis.
Ha mondjuk egészen véletlenül a Hamis a babát vagy a Kincs ami nincs-et leadja valamelyik kereskedelmi tévé, másnap összenéznek a szerkesztők. Te? Hiszen többen látták, mint a százmilliókért vett vetélkedőnket? Akkor most mi van?
Akkor most az van fiúk, hogy ezek a filmek még őszinték voltak s nem akartak többnek látszani annál, mint amit nyújtottak. Önfeledt másfél, két órás szórakozást.
Azért ragadtam tollat, hogy megírjam, piszkosul hiányzik. Tudja, manapság a hősöket Vasembernek hívják, meg Thornak. Úgy szállnak az űrbe meg vissza, ahogy kedvük tartja és egyetlen ütéssel városokat rombolnak le.
Nekünk, a nyolcvanas években elég volt az is, ha Ötvös Csöpi nyakon csípett egy bűnözőt és áthajította a paravánon. Nem volt cifra neve, meg különleges képessége, de szerethető volt és emberi.
Közben rájöttem, nem kell nekem a balatonfüredi mólónál a Rabonbánt lesni naphosszat. A kedvenc hajója, Sándor Mátyás, Ötvös Csöpi és a balatoni nyarak mind mind a legjobb helyen vannak.
Itt, legbelül.
Szívtájékon…