Kinyírtak a gyerekeim. Miután kellő alapossággal szétcsócsálták az idegeim. És csak egy nyár kellett hozzá.
Tudom, hogy most az ősanyák felháborodnak és fölényes pökhendiséggel, legyintve csak annyit mondanak, minek az ilyennek gyerek. De én minden kritika ellenére vállalom: alig várom a szeptember 2-t. Kinyírtak a gyerekeim.
Kezdetben, a nyár elején minden szép és jó volt. Élveztük, hogy végre itthon lehetünk. Együtt. Igaz, én dolgoztam is közben. Az étkezőasztal átalakult a kis irodámmá. Apával kihirdettük, nincs telefon, meg laptop-nyomkodás. Játék van. Együtt, közösen. Egyszer az egyik dönt, aztán a másik. Talán itt elkövettünk egy hibát. Nem gondoltuk, hogy a következő két és fél hónapban még akkor sem lesz köztük egyetértés, ha mi fejre állva, rimánkodva kérjük is.
Minden második percben felcsattannak, ingerülten egymásnak esnek. S amikor a verbális harc már nem elégítette ki őket, akkor eszement, idegtépő hangon üvöltözni, rikoltozni, ricsajozni, szekálni kezdtek egymással, ütötték, rúgták, harapták, marták egymást. Előfordult, hogy egy műanyag székkel próbált az egyik elégtételt venni a másikon. Társas, kártya esetén biztos, hogy egy perc alatt összevesztek, kint a rollerig, a trambulinig pedig már el sem jutottak, mert még abban sem tudtak megegyezni, hogy kimenjenek e.
Júniusban még mosolyogva, kisimulva magyaráztam, miért nem viselkednek helyesen. Júliusban már többször felemeltem a hangomat. Fenyegetőztem. Kitaláltunk mindenféle szart, mi történik, ha tovább szórakoznak velünk. A bocsánatkérésekkel tele volt már akkor is a padlás. Aztán jött az augusztus. Nem múlt el nap, hogy ne ordítottam volna. Teli tüdőből. Feladva az elveimet a kezükbe nyomtam a telefont, laptopot, csakhogy csend legyen. Azonban ez csak átmeneti volt. Amint a tudatukat visszacsatlakoztattam a halandók közé, minden elölről kezdődött.
Aztán augusztus 29-én megszakadt bennem valami. Kint a kertben imitálták, hogy játszanak. Pedig csak a szokásos „móka” ment. És egyszerűen azt éreztem, nem akarom tovább hallani ezt. Csendet akarok. Nyugalmat. Békét. Nem akarom, hogy valamelyik is kiejtse a száján, elnyújtva, hosszan, hogy: „Aaaaaanyaaaaaaa!” Egyszerűen szó nélkül besétáltam a házba, hátha békén hagynak.
A gyerekeim azonban kellő rutinnal, bő fél óra után utánam somfordáltak, megígértek mindent, bocsánatért esedeztek, beismerték, hogy elszúrták a nyarat, és jövőre minden másképp lesz. Egyikőjük még a mosogatógépet is kipakolta.
Én azonban már nem hiszek nekik. Vágom a centit. Már csak négyet kell aludni. És kezdődik az iskola.
