Balaton-nyár-szerelem! A minap a Balaton partján, tanúja voltam egy szerelmespár kibékülésének. Még engem is megérintett a filmbéli jelenet, ahogy kiengedtek az érzelmek, ahogy láttam a fiú arcán a megkönnyebbülést, ahogy a lány magához húzta a fiút. Szurkoltam nekik. Talán így érezhettek, talán jól olvastam le az arcukról a szituációt. Jöjjön egy kis fikció, a szerelem jegyében.
Gyűlölöm, ha hazudsz és gyűlölöm, ha nem! Gyűlölöm, ha nem hívsz, és gyűlölöm, ha igen! Gyűlölöm, ha érvelsz és gyűlölöm, ha rám hagyod! Gyűlölöm, ha nézel, és gyűlölöm, amikor nem mered! Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek.
Két napja nem láttalak, de mardos a hiányod. Két napja látni sem bírlak, de már hiányzol. Már szenvedni van csak erőm. És a szenvedéshez sok erő kell. Én tudom.
Tettem valamit, amit nem kellett volna, és megtudtam valamit, amit nem mondtál el. Először csak bámultam a csupasz ceruzasorokat, és a düh lassan közeledett, először az elmémbe, aztán a szívemet is elérte. Üvölteni tudtam volna, aztán üvöltöttem is. Veled.
Aztán sírtam. Sokáig, sokat. Túl sokat. Éreztem, ahogy égett a szemem. Már alig láttam a feldagadt szemhéjam alól. Anya támogatott. Szavakkal és ölelő karjával. De más karjára vágytam, a miértekre válaszokat akartam, érzéseket követeltem. Tudni akartam, de a tudás után émelygés fogott el, mintha egy régen lejárt konzervet nyitottam volna fel.
Aztán hétfő lett. Még nem bírtam volna elviselni a látványod, de te jöttél azzal a megbánó arcoddal, a biggyesztett, apró száddal, a mindig erős, ölelő karoddal. Hogy vágytam közéjük, és hogy gyűlöltem, hogy erre vágyok.
Azután elmentél, elkullogtál. Mondtál te is érveket, ellenkeztél, de a legfontosabbat többször a fülembe súgtad: szeretsz!
Egyszer csak elkezdett ásni, kaparni bennem az érzés: megbocsátottam! Megbocsátottam akkor, amikor újra megláttalak. Nem tudok nem megbocsátani! Gyenge vagyok, vagy erős? Ettől gyenge és pont ezért erős?
Aztán kedd lett. Már tudom, hogy nekem nem ajándék a távolság. Nekem büntetés. Minden nélküled töltött perc, újabb szobafogság a szívemnek. De ma még tartanom kell magam. Felkúszott bennem a büszkeség, vagy tartás, vagy nevezzük akárminek, és ma még hagyom, hogy szenvedj. Úgy ahogy szenvedtem én is. Én már attól is szenvedek, hogy téged nyomorultul látlak. Két nappal ezelőtt kívántam nyomorúságodat, látni akartam kutyakivertséged, de már sajnállak. Legszívesebben a füledet vakargatnám, mint egy jó kutyának, aki érzi gazdája elismerését. De ma még hagyom, hogy kivert kutya legyél.
Aztán szerda lett. Csütörtökre választ ígértem. Remegve vártalak. Te, remegve vártál. Hallottam szíved dobbanását, amikor a mellkasodra húztam magam. Hevesen vert. Nem mondtam sem igent, se nemet. Minden benne volt az ölelésemben. Minden benne volt ölelésedben. Szeretem és szeretve vagyok. Minden bűnünk ellenére.
Madarász Ildikó
