Ha elő akarom varázsolni öregnénét a meséből, a kis zöldre festett házikójából, nekem csak háromszor meg kell nyomnom az autónk dudáját és máris repül felém. Repül felém a párom nagymamája, a fiaink dédikéje, az utca pszichológusa!
Dédike, a maga 86 évével.
Dédike apró kis asszonyka, töpörödött kis nénike, akinek még kisunokája a férjem, és az alig 1,60-as nagymama tényleg úgy kezeli a majd két méteres embert, mint egy kisgyermeket.Vidám látványt nyújtanak így együtt. Mindig mosolyra áll tőle a szám.
Aztán, mikor Dédike hellyel kínál a kiskonyhában, mindig párnát tesz a hokedlire, hogy kényelmesebb legyen az ülés, és folyton összecsapott kézzel meséli, hogy: “El sem hiszitek mi történt velem!”
És mi hallgatjuk.
Hallgatjuk a csepűrágók – vegetáriánus szomszédjai – eseteit, vagy a postás híreit, vagy az utcában lakók politikai nézeteiről tartott diskurzust, az aktuális pletykákat, vagy, hogy épp a Mari néni szélütést kapott, pedig milyen derék kis asszony volt… Mert mindig van mit mesélni.
Mesélnek neki az utca emberei. Nála van nap-mint nap a gyülekező.
Több utcabeli is jár hozzá, naponta, és ő mindig meséli, hogy ez néha mennyire fárasztja. Persze a világ minden kincsérért sem szólna nekik, inkább akkor már felmos délelőtt 11 órakor, nem ebéd után, hogy azért nehogy szó érje a ház elejét, hogy ő nem tiszta asszony.
Dédike nagyon tud hallgatni is. Született pszichológus, mert ez az egyik legnagyobb erénye a szakmának, a jó hallgatóság. Persze véleménye is van a dolgokról, de nehogy azt gondolja bárki is, hogy bármit megoszt a „kezelttel” mert akkor, mit szólnának! Inkább nekünk meséli el az adott témában a véleményét, amin persze mi általában kellemesen mosolygunk. Miért is? Mert dédike nem az a visszafogott típus, ha valamin mélyen felháborodik, jön, ami a csövön kifér!
Dédike koránál fogva, mindennek ellenére viszont mélyen vallásos. Hisz Istenben és minden este elmond egy rózsafüzért. Ha a gyerekek betegek voltak, mindig mesélte, hogy aznap este két rózsafüzért mondott el, hogy segítsen vele a kis dédunokáinak.
Dédike olyan, mint minden 86 éves.
Fejkendő nélkül sosem láttam, nagy, bő szoknyákban jár, és a legnagyobb melegben is van a hátán egy kötött mellényke. Télen szigorúan cicanadrágot húz a szoknya alá, a szoknyákon pedig mindig otthonkát visel. Persze, ne gondoljon senki valami vidám, virágos, színes kis otthonkákra, hanem vagy feketére, vagy barnára esetleg kékre. De a kékkel mindig baj van!
Mert ez a kék egy huncut szín. Többször vettem neki otthonkákat, kéket, de mindig baj volt vele. Túl világos volt, vagy ha középkéket vettem, akkor szerinte túl harsányra sikeredett a vásárlás. Egyszer vettem neki egy kék alapon fehér pöttyöset.
Na, ezen hetekig kuncogott, és mint véres zászlót mutogatta kezeltjeinek, hogy: “Nézzétek mit vett nekem a kis unokamenyem! Pöttyöset! Ilyen vénasszonynak! Mintha újra férjhez akarnék menni!”
Dédike nem csak pszichológus, hanem nagyszerű színésznő is.
Ha csak a családom látogatja, úgy megy fel a dombon lévő kiskertjében, hogy még engem is megelőz. Ám ha a barátnőmmel ugrom ki hozzá, és meglátja, hogy valami idegen száll ki a kocsiból, akkor azonnal kap a botja után és úgy viselkedik, mint mikor a régifajta lemezjátszót nem a megfelelő tempóba állítom….lelassul, beteg lesz, és elesett.
Dédike folyton pakol nekünk.
Mindenét odaadná! Még be sem lépünk a konyhába, még le sem ülünk a hokedlikre, mikor már elkezdi sorolni, hogy mit akar adni. Én folyton zavarban vagyok ettől, de már rájöttem, hogy ő ettől lesz boldog.
Nekünk kapálja az évről évre zsugorodó kiskertjét, nekünk szedi fel a kötényébe a diót és a legszebb főznivaló kukoricákat is csak nekem tartogatja, mert tudja, hogy én azt mennyire nagyon szeretem. Úgy szeretem, mint őt.
Szeretem, amikor öreg kezeivel csomagolja a tojásokat, szépen, újságpapírcsíkokba, szigorúan hármasával.
Szeretem, amikor pogácsákat süt és a nekünk szántakat beleteszi a kristálycukros zacskóba.
Szeretem, amikor a kertben mutatja gyönyörű virágait, és meséli, hogy mekkora csokorral vitt a papára. Szeretem, amikor a kiscicáival dicsekszik, mert tegnap megtalálta, hogy hova kölykezett a Rozi. Szeretem az öreg ház szagát, ahol lakik. Szeretem a zöld tornácot, ahol folyton vár a kis sámlin ülve.
Mert mi vagyunk kapocs a családdal, a családjával.
Dédike, aki, ha majd elviszem neki ezt a kis írást, tudom, hogy könnybe lábad a szeme, pár dolgon felháborodik, majd mosolyog, és meglesz egész héten a mesélnivalója:
“Nézzétek csak, hova jutott ez a világ, vénségemre cikket írnak rólam. Rólam?! Hisz én csak egy egyszerű öregasszony vagyok, mit is lehet rólam írni?”
Egy egész könyvet Dédike, de ma csak….. ennyire jutott időm…
Madarász Ildikó
