Fikció! Akkor van rá szükség, ha az élet rémálommá válik.
És az élet mindenkinek rémálommá válhat. Hol így, hol úgy.
Az öt éves Vandácskának, amikor kiesik kedvenc macijának a szeme, Gábornak, akkor mikor a fizika dolgozata kettes lett, Liza akkor omlik össze, amikor első szerelme megcsalja.
Persze, retteghetünk nyaralás közben a repülőn ülve, egy vakmerő sofőr mögött az autóban vagy a hullámvasúton. Aztán itt vannak az érzelmi rettegések, a beteg ember fohásza és a kilátástalanság érzése.
És ilyenkor kinek is a nevét suttogjuk? Hová fohászkodunk? Mit és kinek ígérünk?
Nem minden gondolatból lesz ima, és nem hallgatnak meg minden imát, de mindenki imádkozik.
Figyelem az emberek tekintetét. Van egy másodperc, amikor mindenki hisz. Hívővé válik, elhiszi a varázslatot.
Hisz a fikcióban, hisz valami magasabb tudatban, hiszi, hogy van felettünk valami éteri, megfoghatatlan, ami, vagy aki, segíti a bajban.
Hívhatjuk bármilyen néven, egy fikciót felruházhatunk ezer tulajdonsággal, millió jó cselekedettel, berakhatjuk számtalan helyre és élethelyzetbe. De egy közös: az egész földön árad a fikcióból a megnyugvás, a jóság, a megváltás. Nevezzük ma Istennek.
Isten régen sugallatot adott, belül szólított meg vagy álmunkban. Ma e-mailezünk.
Isten fejlődik a világgal. A fikció modernizálódik.
A vallás jelen van és körülvesz. Persze, koránt sem úgy, mint ezer, vagy kétezer éve.
Manapság némelyik vallási megszállott úgy viselkedik, mint egy utazási iroda munkatársa, aki az utasokat a mennyországba kalauzolja, ahol Isten lesz a szobapincér…
Szép remények, csalfa ámítások, hamis ígéretek.
A fikció mára elvesztette fényét a nagyközönség előtt, viszont a megszállottak körében, a bennfenteseknek a fikció egyre élesebben rajzolódik körül.
Egy fikciót jól fel kell építeni! Mert, ha menekülőre kell fognunk magunkat a saját fikciónkba, abban jó, ha csupa biztonság és kényelem vár.
A mennyországban sem éreznénk már olyan jól magunkat. Hisz ott csak a szeretet árad, a végtelen idő telik és nincsenek kihívások.
A mai embernek kellenek a kihívások, a kitűzött célok, majd ezek elérésével jönnek az újabb kihívások és az újabb célok…. És a sor soha nem zárul le. Csak akkor, amikor ott fekszünk a nyújtópadon. Egyedül. Számtalan elért céllal magunk mögött, és számolatlan el nem érttel. Nagyon kevesen vagyunk, akik békével fekszenek ott, mert célba értek.
Tehát építgetjük abban a kb. 25.000 napban a kis fikciónkat, hogy mi is van odaát, vagy mi is történhet akkor, amikor a rettegésben nem fohászkodhatunk. Istenhez.
Még a legbuzgóbb ateista is használja a következő szófordulatokat: Jaj, Istenem! Isten ments! Istenem! (élethelyzetekhez igazodva: örömmel vagy elborzadva)
Tehát mégis csak van egy nagy, közös tudatunk, itt a világban? Egy mindenkit összekötő fikcióelmélet Istenről?
Tehát mégis csak van egy élő, tápláló, erőt adó fikciónk, ami minden egyes emberben ott él?
Van egy filmsorozat, ami angyalokról szól.
Ott, a legidősebb, színesbőrű angyal mondja a következőket okításként, az újonc angyalnak:
„ – Sok embert ismerek, aki nem hisz az angyalokban…..de egyetlen egyet sem, aki nem akar hinni bennük!”
Szerintem ebben a mondatban benne van egész világnézetünk. Az egész fikciónézetünk.
Nem hiába, hisz egy angyal mondta….
Jön egy új év!
Elmenekülünk a fikciónkba, vagy maradunk a földön?
Rettegünk, vagy élünk?
Mi történik? Mi történhet? Mit engedünk megtörténni?
Legelőször is magunkban!
Szeretnénk-e újra tölteni az életünket, valós értékekkel?
Érték lesz-e egy csillogó gyerekszempár, érték lesz-e a becsület, a tisztességes elbírálás, értéke lesz-e a valós munkának, a családnak, a barátságoknak?
Remélem, hogy igen…
Boldog Új Évet!
Madarász Ildikó
