Például mindkettő alsónacit hord, nem bugyit. Egyiknek sincs sem mini, sem maxi szoknyája, mindkettő utálja a garbót, mindegyiknek mutált a hangja.
Ja és a legfontosabban majd elfelejtettem, miszerint olyan korszakban vannak, hogy szerintük minden lány nyávog. Nyerítve nyávog, nyávogva könyörög, vagy hosszan elnyújtva, sipogva, nyávogva magyarázkodik, vagy épp vinnyogva nyávogva ejti ki a következő három szót: – Na, ne már!
Talán ezzel be is fejeztem a két egyed hasonlóságát taglaló felsorolásomat.
Szóval.
Ha két hímnemű egyed gondoskodásával vagyunk megáldva – a szó legnemesebb értelmében – akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy majd milyen jó lesz, mert jól el tudnak majd játszani együtt, majd jól megértik egymást, majd együtt tologatják a közös kisautóikat, vagy később együtt járnak csajozni.
Nem, nem!
Miért is?
Hol is kezdjem? Talán a legelején!
Miután áldott állapotba kerülvén a gyermek nemém meditálgattam, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó is lenne egy kislány, akivel majd jókat játszhatok, jókat kávézgathatok a játékétkészlettel, és kifesthetem a kis körmeit rózsaszínre.
Aztán kisfiú sírt fel a szülőszobában. Ezzel szertefoszlottak a körömlakkozós álmaim!
De egy pillanatig nem bántam, mert rögtön láttam magam előtt, amint építőkockákból garázst épít.
Hát így is lett. Építette a garázsokat, játszott a távirányítós autóval, és tényleg, még hisztis sem volt egyszer sem, mert azt már igen-igen korán megállapította, hogy az olyan lányos dolog.
Nem volt bújós kisbaba, nem volt sírós kisfiú, megkockáztatom talán azt is, hogy túl komoly gyermek vált belőle.
De aztán megint áldott állapotba kerülvén, ismét eljátszottam azzal a kósza vízióval, hogy milyen jó lenne a fiú mellé egy kislány. Egy körömlakkozós.
De a szülőszobában ismét egy fiú sírt fel mellettem.
No, mondom magamban, ismét egy kisautó tologató, egy újabb garázsépítgető.
Ez jó, mert ezt a pályát már ismerem! Hittem én, naívan!
Hát ez a fiú nem nagyon akaródzott autót tologatni, nemhogy garázst építeni!
Ez a gyermek plüssállatokat rakosgatott szépen sorban, dalokat énekelgetett velem, boltost játszottunk folyton, főzött a babakonyhában, és be kellett lakkoznom a körmét büdi lakkal, mert körömrágós lett belőle. De a büdi lakk megtette a hatását! Már nem rágja! Csak most nem tudom eldönteni, hogy a szag miatt, vagy az én unalomig ismételt mondataim miatt, vagy pedig megszűnt a lelki defekt, ami kiváltotta nála ezt a reakciót.
De a lényeg a lényeg: lakkozhattam!
A második fiú állandóan a szoknyám körül sertepeltélt, sertepeltél, míg a másiktól úgy kell egy puszit kizsarolnom!
Egyik muzikális és eldúdolgat álló nap, a másikat a katonaság, vagy a harcművészet érdekli.
Egyiknek csak lánybarátai vannak, a másik nehezen ért szót a lányokkal.
Szóval másmilyenek, hiába egyforma típusú egyedek!
Tamás fiamat mindig csillapíthatatlan szenvedély űzte előbb a helyi vízcsapgödrök, aztán a vonatok, majd immár negyedik éve a második világháború tanulmányozásában.
Csak csodálni tudom szenvedélyét, odaadását, szorgalmát, alázatát a régi idők hőseihez, és kicsit azért félem a hajthatatlansását.
Ákos fiam elbűvölő, ellenállhatatlan csibész. Soha senkit nem hallottam úgy kacagni, mint őt..
Tele van játékossággal , érzékenységgel, muzikalitással, sokoldalú tehetséggel, kicsattanó életkedvvel.
Megtanulhatnám tőle például, hogyan kell őszinte odaadással, nyílt tekintettel, tapintattal hallgatni az öregasszonyokat, de nem tudom!
Nem tudom, hogy lettek ilyenek!
Bárcsak én örökölhetnék tőlük valamit!
Madarász Ildikó
