Péterfy Ábelt a talált tárgyakból montázsolt robotjai után váratlanul a Balaton és a vidék témái kezdték érdekelni és az ezekhez párosuló végtelenül őszinte kifejezési formák. Száguldásba kezdett a valóság egésze fölött, mintegy röptében, messziről még egy utolsó pillantást vetve a tájra és nem utolsó sorban a civilizáció hulladékaira. Mintha valami mítosz mesélésébe fogott volna az emberiség kollektív emlékezetéből merítve a kidobott zománcos kádakat, a Balaton befagyott jegét, a zöld legelőt festményei középpontjába állítva. Ám a mítosz csak tükör, csak látszat. A valóság részletei nem úgy érdeklik, mint a realista elődöket, hanem mint szimbólumok, médiumok, intellektuális és érzelmi folyamatok katalizátorai. Nála a véletlenszerűen megtalált valóságdarabok, a téma és a tárgy nem annyira a plasztikus ábrázolással, mint magával a kiválasztással válik egyénivé. Tárgyakat – friss poétikai értékű médiumokat keresve valójában megnyilatkozási lehetőség után kutat, hogy felmutassa korunk belső természetét. Péterfy festményeire jellemző a madárperspektíva, ebből a távolságból, innen a légritkított atmoszférából, a tegnap és a holnap nézőpontjából figyeli a mai tevékenységeket.
